Az „okos állam” teóriája és a magyarországi „szélsőjobboldal”

Levezőpartnereim közül sokkal már tárgyaltam azokat, amelyeket alább fogok kifejteni. Ám, hogy az olvasók is képben legyen, íme az „okos állam” teóriájának előzményei.

Blogomban fejtettem ki nemrég, hogy egyrészt belefáradtam a tüntetésekbe, utcai megmozdulásokba, főleg azokba, amelyeken rendszeresen csak maximum két tucatnyi szereplő jelenik meg. Másrészt, mint kifejtettem, életem ezen szakaszában eljutottam oda, hogy a liberális, polgári, szocialista, demokratikus stb. jelzőket nem tudom tovább komolyan venni. Egész egyszerűen nem tartom többre ezeket, mint holmi címkéket, amelyeket a politika szereplői azért aggatnak egymásra, hogy a társadalomban tovább erősítsék a szekértábor-jelleget és a problémák valós megoldásaira való fókuszálás helyett – a kenyeret és cirkuszt a népnek elv cirkusz részét kihasználva – minél távolabb sodorják a magyarok gondolatvilágát attól, hogy talán nem ezekben a címkék megvalósulásában van a megoldás, hanem valahol egész máshol.

Szerintem nincs is különösebben nehéz dolguk politikusainknak, mivel a kommunista diktatúra hozzászoktatta ezt a társadalmat ahhoz, hogy valaminek (ez általában egy jelzős szószerkezetből álló címke: „modern Magyarország”, „polgári Magyarország”, „szociális piacgazdaság”) az elérése majd elhozza számunkra az aranykort, addig persze meg kell húznunk a nadrágszíjat, minden energiánkat ebbe a munkába kell belefektetnünk és – ami a lényege a történéseknek –, aki nem ezt teszi, illetve aki kételyeket próbál ezzel kapcsolatban megfogalmazni, az ellenség, sőt, a társadalom ellensége, mivel gátolja az „aranykor” beteljesülését.

Én személy szerint erre vezetem vissza az állandósult „náciveszélyt”, aminek az imidzsét azért kell fenntartani, hogy mindig legyen magyarázat arra, miért nem érjük el a boldog beteljesülést. Az ellenségkép-gyártás, a címkézés és a politika bezártsága (gondoljunk bele, a Jobbik megjelenése előtt hány százalékos volt közel húsz éven keresztül a Parlamenti összetételének a változékonysága?) együttesen minden feltételt megteremt ahhoz, hogy amennyiben a politikusok úgy gondolják, akkor száműzzék a józan észt a közbeszédből, helyét pedig vegye át az egymás szapulása, a szekértáborok egymásnak feszüléséből keletkező álproblémák taglalása, majd ennek a taglalásnak a tudománnyá való emelése (ld. a hazai szociológia, politológia és újságírás fejletlenségét). Ha most mindehhez még hozzácsapjuk a rendszerváltásnak nevezett hazugságok miatt kialakult társadalmi tabukat (amelyeket a fentebb vázolt jelenség csak tovább konzervál), akkor meg is kapjuk a mai magyar politikai valóságot: állam, józan paraszti ész nélkül.

A fenti véleményem osztottam meg néhány levelezőpartneremmel, akikkel alapjaiban egyet is értettünk, ám adta magát a kérdés, mit lehet akkor tenni? Néhány nap után úgy döntöttem, megírom nekik (és most már a kedves olvasónak is) egy régi koncepcióm, amit talán érdemes lenne fontolóra venni. Azt a koncepcióm „okos államnak” neveztem el, a lényege pedig nem több és nem kevesebb, mint a politika minden lépésének a nemzeti érdekkel való összehasonlítását a józan észre alapozva elemezni. Azaz, mi lehet a politika rendelkezéseiből az, ami jó számunkra, még egyszerűbben: hogy tudjuk kihasználni a helyzetünk, elnyomásunk magunk javára fordítva stb.?

Igazság szerint nem is folytatnám most tovább ezt a gondolatmenetet, inkább rátérnék arra, ami a címben foglaltaknak is megfelel, és amivel vélhetően jobban megmutathatom, mire gondolok, amikor azt mondom: „az okos állam”.

(Folytatása következik)